Magyarország szégyene: A gyilkosnak jár a méltóság, a gyereknek nem

18 éve bukott el a magyar jogállam és azóta egyre mélyebbre ássa magát

Az állam immár 18 éve magáévá tette a gyermekek testét és ezt jogállamnak és aloktmányosságnak hívja.

A Magyar Alkotmánybíróság 1990. október 31-én, a 23/1990. (X. 31.) AB határozatban kimondta, hogy „az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték.”

A döntés lényege az volt, hogy az államnak nincs felhatalmazása egy ember életébe vagy testi lényegébe visszafordíthatatlanul beavatkozni, mert az élethez és emberi méltósághoz való jog a jog forrása, nem annak tárgya. Az Alkotmánybíróság ezzel örökre kimondta: még egy bűnöző, egy elítélt ember életéről sem dönthet az állam, mert ezzel a jogot mint olyant számolná fel. Ez a magyar alkotmánybíráskodás fundamentuma lett: az élethez és méltósághoz való jog nem korlátozható, nem függeszthető fel, és nincsen olyan „közérdek”, amelynek szolgálatában az ember testét eszközzé lehetne tenni.

A következetesség megtörése – a 39/2007. (VI. 20.) AB határozat

Tizenhét évvel később, 2007-ben az Alkotmánybíróság a 39/2007. (VI. 20.) AB határozatban már más hangon szólalt meg. Az életkorhoz kötött kötelező oltásokat a „gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődése”, valamint „a közösség egészségének védelme” érdekében arányosnak és alkotmányosnak minősítette.

Ez a döntés mérlegelhetőnek tekintette azt, amit 1990-ben még abszolút tilalomnak tartottunk: a test sérthetetlenségét. A „közérdek” így az állam kezében az emberi test feletti hatalom igazolásává vált. Ezzel megszűnt az a határ, amely a jog alanyát az állam tárgyává válástól védte.

A következetlenség erkölcsi és jogi abszurduma

A két határozat között feszülő ellentmondás nem csupán dogmatikai kérdés, hanem erkölcsi szégyen, alkotmányjogi disszonancia és az emberi értékrend összeomlásának tanújele.

Egy bűnöző felnőtt esetében az állam képes volt felismerni az emberi méltóság elidegeníthetetlen voltát, és kimondta: őt még a legsúlyosabb büntetés céljából sem foszthatja meg életétől. Egy ártatlan gyermek esetében viszont a magyar állam ma úgy rendelkezik, hogy a testét és egészségét az „állami oltási rend” szolgálatába lehet állítani — még akkor is, ha ez sérti a testhez való önrendelkezést, és a szülő kérése, a gyermek egyedi érdeke semmiféle mérlegelést nem kaphat.

Következésképp: ma Magyarországon egy elítélt ember testének integritása nagyobb alkotmányos védelmet élvez, mint egy iskolás gyermeké. Ez a helyzet sem a 23/1990. határozat szellemével, sem az Alaptörvény II. cikkével, sem az Európai Unió Alapjogi Chartájának 1. cikkével nem egyeztethető össze.

Az emberi méltóság nem mérlegelés tárgya

Az emberi méltóság és az élethez való jog olyan abszolút értékek, amelyeknek nincs „aránya”, nincs „kivételes helyzetben engedélyezetten korlátozható” szintje. E jogok az állam hatalmának korlátai, nem annak eszközei.

Akár kötelező oltásról, akár biológiai beavatkozásról van szó, az állam sem a gyermeki testet, sem a szülői döntési jogkört nem kezelheti közegészségügyi tulajdonként. Ha egy elítélt gyilkos ember méltósága elidegeníthetetlen, akkor egy gyermek méltósága nem lehet mérlegelés tárgya.

Ha a legsúlyosabb bűncselekmény sem jogosítja fel az államot arra, hogy az életet elvegye, akkor a fertőzésmegelőzés sem jogosíthatja fel arra, hogy a gyermek testét bármilyen álló célra eszközként használja. Minden ettől eltérő értelmezés az alkotmányos civilizáció végét jelenti.

A 39/2007. (VI. 20.) AB határozat 4.2.1. pontja a magyar alkotmányjog egyik legsúlyosabb dogmatikai tévedése, kifejezve a modern közegészségügyi paternalizmus eredendő ellentmondását. Ha valaki meg akarja érteni, hol törött el az emberi méltóság alkotmányos fogalma Magyarországon, akkor a 39/2007. AB határozatnak ez a bekezdése a törésvonal, és ez a modern kori magyar jogrend szégyene.

A 39/2007. AB határozat itt kimondja: „nincsenek veszélytelen oltások. A kockázatok – elvileg – az enyhe oltási reakcióktól (allergiás tünetek, hőemelkedés, fejfájás stb.) a maradandó fogyatékosságon át a beoltott személy haláláig terjednek … Amikor az állam kötelezővé tesz oltásokat, a kockázatok viseléséről dönt.” És az állam köteles gondoskodni, hogy ez „a lehető legkisebb kockázattal” járjon. Vagyis maga az Alkotmánybíróság elismeri, hogy minden oltás magában hordoz halálos kimenetelű kockázatot, és hogy a beavatkozás nem veszélytelen. Majd egy mondattal később azt állítja: az állam dönt a kockázat viseléséről a szülők és a gyermek helyett.

Ez nemcsak logikai ellentmondás, hanem alkotmányos katasztrófa. Amint az AB kijelenti, hogy „az állam dönt a kockázat viseléséről”, ezzel átadta a gyermek testének tulajdonjogát az államnak. Mert a kockázat viselése a testi integritás joga. Ez a jog nem osztható, nem delegálható, és kifejezetten az Alkotmány 54. § (1) bekezdés – illetve ma az Alaptörvény II. cikk – védelme alatt áll. A test felett senki sem dönthet más helyett – ez a jogállam ontológiai alapja. A testhez való önrendelkezés abszolút, még a szülő sem adhatja oda, az állam pedig pláne nem követelheti el.

Az Alkotmánybíróság a „legkisebb kockázat” formulájával jogilag nonszensz helyzetet teremtett. A felelősséget megpróbálja „minimalizálhatóra” redukálni, de kiküszöbölni nem tudja. Ezzel bevezeti a kockázati kvótát az emberi életbe: az állam bevezetett egy kvótát, amellyel kockáztatja a gyermekek életét. Ez az a gondolatrendszer, amit a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó 23/1990. (X. 31.) AB határozat elutasított: az állam nem kalkulálhat úgy az emberi élettel, mint valami feláldozható dologgal, semmilyen célra, még „jó szándékkal” sem. Hiszen ott kimondták: az élethez és emberi méltósághoz való jog nem mérlegelés tárgya, hanem abszolút határvonal az állam hatalmával szemben.

A 4.2.1. bekezdés végén az AB azt mondja: „Mindezt a gyermekek [...] személyi integritáshoz való joga követeli meg.” Ez döbbenetes paradoxon. Az Alkotmánybíróság az emberi jog megsértését az emberi jogra hivatkozva igazolja. A személyi integritáshoz való jog ugyanis azt jelenti, hogy az ember felett nem hajtható végre testi beavatkozás hozzájárulása nélkül. Ehhez képest itt az AB azt állítja: „az állam köteles gondoskodni arról, hogy az integritás megsértése minél biztonságosabb legyen.” Ez dogmatikailag komolytalan és morálisan védhetetlen. Ez olyan, mint azt mondani: „A szabadsághoz való jogból következik, hogy az állam köteles a legkevésbé fájdalmas rabszolgaságot biztosítani.”

Ez a szakasz azzal, hogy az államot teszi a kockázatviselésben a döntéshozóvá, megszünteti a gyermekek és a szülők emberi méltóságát. A szülő már nem az, aki a gyermek „elsőrendű védelmezője”, hanem egy olyan alany, aki köteles nézni, ahogy valaki az állam utasításait végrehajtja a gyermek testén. Ezzel a magyar állam hivatalosan az emberi méltóságot megszüntette, immár nem védi a gyermekek emberi méltóságát, ember mivoltát, hanem tárgyként kezeli őket, akin kezelési protokollt hajt végre.

A 23/1990. AB határozat szerint: „Az államnak nincs joga emberi életet elvenni, mert ezzel a jog teljességét semmisítené meg.” Ha ezt következetesen alkalmazzuk, a következmény világos: az állam akkor is ugyanebbe a tilalomba ütközik, ha a beavatkozás következtében a kötelező oltás miatt a beoltott meghal. Mert az élet teljességének és méltóságának sérthetetlensége nem a halál bekövetkezéséhez, hanem annak a kockázatához kötődik.

A 39/2007. AB határozat tehát azt mondta ki, hogy az állam tudatosan és előre tervezett és kikalkulált emberáldozattal élhet, ha azt „a közösség érdekében” teszi. Ez a kollektív utilitarizmus bevezetése az emberi jogok helyébe, ami ellentétes az Alaptörvény II. cikkével és az EU Alapjogi Chartája 1. cikkével is, amelyek szerint az emberi méltóság „sérthetetlen” és nem mérlegelhető.

A 39/2007. (VI. 20.) AB határozat 4.2.1. bekezdésének a legmélyebb morális és alkotmányos botránya az, hogy mindez gyermekekre vonatkozik. Tizenhét évvel korábban, 1990-ben a magyar állam azt mondta: egy elítélt gyilkos élete is szent, mert még az a felnőtt akár sorozatgyilkosok emberi méltósága is sérthetetlen. Tizenhét év múlva ugyanaz az állam azt mondta: egy egészséges gyermek testébe az állam utasítására be lehet injektálni akár halált okozó készítményeket is. Ez azt jelenti: egy bűnöző felnőtt emberi méltósága abszolút védelmet élvez, de egy gyermeké – a legvédtelenebbé – közérdek alapján korlátozható – azaz valójában nincs.

Ez egy olyan jogi és morális megfordulás, amelyben a jog a hatalomhoz hajol, és a gyermekek élete statisztikai adattá vált. A 39/2007. AB határozat 4.2.1. pontja ellentétes a 23/1990. határozat szellemével és szövegével, ellentétes az Alaptörvény II. cikkével, ellentétes az EU Alapjogi Chartával, és ellentétes a biomedicináról szóló Oviedói Egyezmény 5. cikkével is, amely szerint minden orvosi beavatkozás előfeltétele a szabad és tájékozott beleegyezés.

A 39/2007. (VI. 20.) AB határozat jogi gondolatmenete felhatalmazást ad az államnak emberi testek feletti hatalomgyakorlásra. Ezért nyugodtan nevezhetjük az elmúlt tizennyolc év alkotmányos szégyenfoltjának: egy korszak, amelyben az emberhez méltó jogrend helyébe a közegészségügyi technokrácia jogellenes, embertelen és erkölcstelen diktatúrája lépett.

Az elmúlt tizenhét évben a magyar alkotmányjog elfelejtette, hogy a jog az emberért van, nem az ember a jogért. A 23/1990. AB-határozat országában az állam letette a hatalom korlátozásának alapkövét. A 39/2007. határozat országában viszont már kivetkőzött ebből a küldetésből: a gyermek teste lett a „járványügyi rend” fenntartásának az eszköze.

Ez nem a jog természetes fejlődése, hanem a jog önfeladása. Az emberi méltóság elve ott veszíti el értelmét, ha éppen a legvédtelenebbektől — a gyermekektől — tagadja meg az abszolút védelmet.

Az Alkotmánybíróságnak megfelelő súllyal kellene értékelnie ezt a fordulatot, mert ha a bűnözőnek jár az emberi méltóság, a gyermeknek még inkább jár. A magyar alkotmányosság maradéka megmaradásának próbája most van mérlegen: kimondják-e, hogy a gyermeki élet nem áldozható fel közérdekből, hanem a gyermek az emberi méltóság hordozója?

És ha az Alkotmánybíróság ezt elmulasztja, mi, a szülők, a családok, a gyermekek védelmében minden egyes ügyet a végsőkig el fogunk vinni: a magyar joghatóságon túlra, az Emberi Jogok Európai Bíróságáig, és ha kell, ezret is.

Mert amit 1990-ben még tudtunk, ma újra ki kell mondani: az emberi élet és méltóság nem az államé, hanem az emberé.