Az orvosetika alapjainak a semmibe vétele

Megint írt az az orvos, aki szerint a gyermekek feláldozhatóüak a közérdek oltárán

Ezt írta.

A jogi okfejtést mellőzzük, mindemellet ezt válaszoltuk:

Az alperes jogi érvelése nemcsak hogy jogilag megalapozatlan – amint azt a felperes részletesen kifejtette –, hanem etikai, morális és az orvosi hivatás alapelveit sértő álláspontot tükröz, amely mélységesen aggályos egy olyan orvos részéről, akinek elsődleges kötelessége a beteg – jelen esetben egy gyermek – érdekeinek védelme lenne. Az alperes azon állítása, miszerint ő „kvázi hatóságként” jár el, és ebből kifolyólag a közérdek kizárólagos szem előtt tartása felülírja a beteg autonómiáját, testi épségét és alapvető jogait, nem csupán az orvosetika alapelveivel, hanem az emberi méltóság legalapvetőbb normáival is összeegyeztethetetlen. Az alábbiakban részletezem, hogy az alperes érvelése milyen etikai és morális normákat sért, kiemelve annak különösen súlyos következményeit.

1. Az orvosetika alapelveinek semmibevétele

Az orvos hivatásának egyik sarokköve a „primum non nocere” elv, vagyis az, hogy „először ne árts”. Az alperes érvelése, amelyben magát hatósági pozícióba emeli, és a gyermeket pusztán egy alávetett alanynak tekinti, akinek érdekei és egészsége másodlagosak a közérdekhez képest, ezt az elvet durván megsérti. Egy orvos, aki a beteg egyéni körülményeit – például a gyermek egészségi állapotát, az oltás kockázatait az ő esetében – figyelmen kívül hagyja, és mechanikusan, droidként hajtja végre a „hatósági” előírásokat, nem orvosként, hanem puszta végrehajtóként viselkedik. Ez a magatartás az orvosi hivatás lényegét kérdőjelezi meg: vajon az alperes orvosnak tekinti-e magát, vagy csupán az állam gépezetének fogaskerekének, amelynek nincs felelőssége a gyermek testi épségéért?

2. A beteg autonómiájának és méltóságának megtagadása

Az alperes azon állítása, hogy a felperes és közte nem áll fenn egyenjogú viszony, és hogy a betegnek alá kell vetnie magát az eljárásnak, egy patriarchális, elavult és autoriter szemléletet tükröz, amely az orvost a beteg fölé helyezi. Ez a gondolkodásmód a modern orvosetika egyik legalapvetőbb vívmányát, a beteg önrendelkezési jogát tiporja sárba. Az Egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 13. §-a egyértelműen rögzíti a beteg tájékoztatáshoz való jogát, amely még abban az esetben sem mellőzhető, ha az alperes hatóságnak képzeli magát. Az alperes érvelése azonban arra utal, hogy ő nem partnerként, hanem uralkodóként tekint a betegre, aki nem érdemel sem tájékoztatást, sem beleszólást a saját teste felett való rendelkezésbe. Ez a hozzáállás a gyermek emberi méltóságának brutális megsértése, hiszen egy gyermeket – aki a legnagyobb védelemre szorul – puszta eszközzé degradál a „közérdek” oltárán.

3. A gyermek kiszolgáltatottságával való visszaélés

Különösen felháborító, hogy az alperes egy gyermekkel szemben alkalmazza ezt a hideg, embertelen és kíméletlen logikát. A gyermek nem csupán jogilag kiszolgáltatott helyzetben van, hanem fizikailag és érzelmileg is az orvos jóindulatára és gondosságára van utalva. Az alperes azonban ehelyett a gyermek egészségét, testi épségét és jövőjét kockáztatja azzal, hogy a kötelező oltást minden egyedi mérlegelés nélkül, kényszerítő eszközként kívánja alkalmazni. Az orvos, aki a gyermek érdekeit nem veszi figyelembe, és nem vizsgálja meg annak egyéni körülményeit – ahogyan azt a 18/1998. (VI. 3.) NM rendelet 4. § (1) és 15. § (2) bekezdés c) pontja előírja –, nemhogy nem teljesíti hivatásbeli kötelességét, hanem egyenesen veszélyezteti a gyermeket. Az alperes morális felelőssége óriási: vajon hogyan nézhetne a szemébe annak a gyermeknek, akinek az egészsége egy ilyen mechanikus, embertelen döntés miatt károsodna?

4. A bizalom elárulása

Az orvos-beteg viszony alapja a bizalom. Az alperes érvelése, amely szerint ő „kvázi hatóság”, és nem tartozik felelősséggel a beteg iránt, ezt a bizalmat alapjaiban rombolja le. Egy orvos, aki a beteg helyett az állam érdekeit képviseli, és aki ahelyett, hogy a gyermek javát szolgálná, kényszerítő eszközként lép fel, nem méltó arra, hogy bizalmat ébresszen. Az alperes magatartása azt sugallja, hogy számára a gyermek nem ember, nem egyedi sors, hanem csupán egy statisztikai egység, egy szám a közérdek táblázatában. Ez a dehumanizáló szemlélet nemcsak az orvosi etikát, hanem az alapvető emberi együttérzést is nélkülözi.

5. Az orvos felelősségének elutasítása

Az alperes érvelése különösen súlyos morális problémát vet fel azzal, hogy az oltás kockázatait – amelyeket az Eütv. 58. § (10) is elismer – kizárólag a betegre, jelen esetben a gyermekre hárítja, miközben magát mentesíti minden felelősség alól. Ez a hozzáállás gyáva és erkölcstelen: az orvos, aki hatósági szerep mögé bújva kényszerít egy gyermeket egy olyan beavatkozásra, amelynek következményeit nem vállalja, lényegében a saját lelkiismeretét és szakmai felelősségét is megtagadja. Ha az oltás súlyos egészségkárosodást vagy akár halált okozna, az alperes szerint sem ő, sem az állam, sem a gyártó nem felelős – egyedül a gyermek és családja viseli a terhet. Ez a cinikus és embertelen álláspont mélységesen sérti az igazságosság és a felelősségvállalás morális elveit.

Záró gondolatok

Tisztelt Bíróság! Az alperes érvelése nem pusztán jogilag téves, hanem egy olyan morális mélységet tár fel, amely az orvosi hivatás lényegét kérdőjelezi meg. Egy orvos, aki hatóságként tekint magára, aki a gyermeket alávetett alanynak, és nem védendő emberi lénynek látja, aki a közérdeket a beteg élete és egészsége fölé helyezi, nem méltó arra, hogy orvosként praktizáljon. Az alperes álláspontja egy hideg, gépszerű, embertelen világot tükröz, ahol a gyermekek kiszolgáltatottsága nem védelemre, hanem kényszerre okot adó tényező. Kérjük a Tisztelt Bíróságot, hogy az alperes ezen etikátlan és morálisan elfogadhatatlan érvelését utasítsa el, és biztosítsa a felperes alapvető jogainak védelmét.