Írtunk a Kúriának

A 39/2007. (VI. 20.) AB határozat és az arra épülő joggyakorlat alkotmányellenessége, valamint a magyar igazságszolgáltatás, különösen a Kúria eddigi szerepe a kötelező oltási rendszer fenntartásában és a gyermekek élethez való jogának rendszerszintű sérelmében, nemcsak jogi, hanem mély morális és társadalmi válságot tükröz. Ez az AB határozat és az arra épülő összes precedensértékű és egyéb bírói döntések, amely az oltáskötelezettség alkotmányosságát a „tudományos konszenzus” és a közérdek dogmatikus oltárán fenntartja, figyelmen kívül hagyja az Alaptörvény II. cikkében rögzített élethez való jog abszolút jellegét, valamint a XVI. cikk (1) bekezdésében 2025. április 15-től hatályos, a gyermekjogokat minden más alapjog elé helyező normáját. Az oltáskötelezettség rendszere, amelyet az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 57. § (2) bekezdése és 58. §-a szabályoz, kizárólag a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjait, a gyermekeket kényszeríti olyan orvosi beavatkozásra, amelynek – az Eütv. 58. § (10) bekezdése és a 39/2007. AB határozat szerint – elismerten halálos kockázata van. Ez a gyakorlat nemcsak alkotmányellenes, hanem emberellenes és gyermekellenes, és a Kúria, mint a magyar igazságszolgáltatás csúcsintézménye, történelmi szégyenfoltként viseli annak felelősségét, hogy évtizedek óta fenntartja ezt a rendszert, miközben ártatlan gyermekek élete, egészsége és testi integritása forog kockán. és a valóságban is gyermekek sérülnek és halnak meg a kötelező oltások miatt, olyan gyermekek, akiknek a szülei tiltakoztak és tiltakoznak az oltás beadása ellen.

Az Alaptörvény II. cikke egyértelműen kimondja: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz.” Ez az abszolút norma nem tűr kivételt, és semmilyen közérdek – legyen az a nyájimmunitás fikciója – nem igazolhatja annak korlátozását. Az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdése, amely 2025. április 15-től hatályos, tovább erősíti ezt az elvet: „Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Ez a jog – az élethez való jog kivételével – minden más alapvető jogot megelőz.” Ez az új alkotmányos paradigma egyértelműen kizárja az arányossági tesztet, ha egy gyermek testi integritása vagy élete veszélyben van, és érvényteleníti a 39/2007. AB határozat elavult mérlegelési logikáját, amely a közérdeket az egyéni jogok fölé helyezte. Az oltáskötelezettség rendszere, amely elismerten halált vagy súlyos egészségkárosodást okozhat, összeegyeztethetetlen ezzel a normával, és az arra épülő joggyakorlat, amelyet a Kúria is fenntart, nemcsak jogellenes, hanem egyenesen barbár.

A 39/2007. AB határozat alapvető hibája, hogy a „tudományos konszenzus” oximoronjára hivatkozva igazolja az oltáskötelezettséget, figyelmen kívül hagyva, hogy a tudomány a cáfolhatóságra és a kétkedésre épül, nem pedig dogmatikus egyetértésre. A történelem számos tragikus példát mutat arra, hogy a tudományos konszenzus téves és életellenes lehet. Már hivatkoztunk Semmelweis Ignácra, a DDT-re, (diklór-difenil-triklóretán) amit a 20. század közepén csodaszerként ünnepeltek, és Paul Hermann Müller 1948-ban Nobel-díjat kapott érte. Később kiderült, hogy a DDT rákkeltő és környezeti katasztrófát okoz, ami a betiltásához vezetett. A lobotómia esete még drámaibb: António Egas Moniz 1949-ben Nobel-díjat kapott a prefrontális lobotómia kifejlesztéséért, amelyet a pszichiátriai betegségek forradalmi kezelésének tartottak, ám később kiderült, hogy a módszer visszafordíthatatlan személyiségváltozásokat, értelmi hanyatlást és halált okoz. Ezek a példák bizonyítják, hogy a tudományos konszenzus, még ha Nobel-díjjal is szentesítik, képes barbár és emberellenes gyakorlatokat fenntartani, és az oltáskötelezettség dogmatikus fenntartása hasonló ezekhez.

A dTap és MMR oltások, amelyeket a felperesre akaarnak kényszeríteni, nem estek át hosszú távú, placebo-kontrollos klinikai vizsgálatokon, amelyek igazolnák biztonságosságukat. A farmakovigilancia rendszer, amelyre az alperes és a Kúria hivatkozik, önkéntes bejelentéseken alapul, és nem alkalmas az ok-okozati összefüggések szisztematikus feltárására. Ez a megközelítés tudománytalan, és nem biztosít megbízható adatokat az oltások biztonságosságáról. Az alperes és a Kúria ragaszkodása ehhez a rendszerhez nemcsak a tudományos szigor hiányát tükrözi, hanem Semmelweis Ignác örökségének arculcsapása, aki életét áldozta a dogmák elleni küzdelemben.

A Kúria, mint a magyar igazságszolgáltatás csúcsintézménye, különösen súlyos felelősséget visel ebben a kérdésben. Évtizedek óta fenntartja az oltáskötelezettség rendszerét, hivatkozva a 39/2007. AB határozatra és olyan döntésekre, mint a Kfv.37.199/2020/6., anélkül, hogy érdemben vizsgálná azok alkotmányosságát az Alaptörvény és annak új normái, különösen a XVI. cikk (1) bekezdése fényében. Ez a dogmatikus jogalkalmazás nemcsak jogellenes, hanem morálisan elfogadhatatlan, mivel ártatlan gyermekek életét, egészségét és testi integritását áldozza fel egy elavult „konszenzus” nevében. A Kúria döntései, amelyek rendre elutasítják az oltásáldozatok indítványait, bezzeg az alperesét befogadták azt mutatja, hogy ez a gyakorlat nem igazságszolgáltatás, hanem egy olyan rendszer cinkos fenntartása, amely a huszadik század első felének német kényszerkísérleteire emlékeztet, ahol az egyén testi integritását a „közérdek” nevében semmibe vették.

A magyar állam más kontextusban szigorúan védi az élethez való jogot. A halálbüntetés 2004-es eltörlésével, a katonai szolgálat önkéntessé tételével és a kiadatás tilalmával olyan országokba, ahol halálbüntetés fenyeget, az állam biztosítja, hogy senki életét – még bűnözőkét sem – ne lehessen jogszerűen kioltani. Ezzel szemben a gyermekek, a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai, olyan beavatkozásoknak vannak alávetve, amelyek elismerten halálos kockázatot hordoznak. Ez az alkotmányos következetlenség felháborító és elfogadhatatlan, és sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében rögzített egyenlő bánásmód elvét. Miközben az állam bűnözők életét óvja, a gyermekek „közérdekből” sérüléseket, halált okozó beavatkozásoknak vannak kitéve egy tudománytalan, dogmatikus rendszer miatt. Ez a megkülönböztetés nemcsak alkotmányellenes, hanem morálisan is tarthatatlan, és a Kúria cinkosság ebben a szégyenletes gyakorlatban.

A magyar joggyakorlat „következetessége” nem mentség, hanem súlyosító körülmény. A történelem számos példát mutat arra, hogy évtizedes bírói gyakorlatok is lehetnek alapjogokat sértők. A Varga és mások kontra Magyarország ügy (EJEB, 14097/12) világosan bizonyítja, hogy a magyar börtönkörülmények több mint négy évtizeden át sértették az emberi méltóságot és az élethez való jogot, és csak nemzetközi nyomásra kerültek reformra. Ez a példa mutatja, hogy a joggyakorlat hosszú távú fenntartása nem garancia az alkotmányosságra, különösen akkor, ha ártatlan gyermekek életéről van szó. Az oltáskötelezettség rendszere hasonlóan hibás alapokon nyugszik, és a Kúria dogmatikus ragaszkodása ehhez a gyakorlathoz nemcsak jogellenes, hanem társadalomra veszélyes is. A Kúria döntései, amelyek mechanikusan elutasítják a mentesítési kérelmeket, figyelmen kívül hagyják az Alaptörvény II. Cikkét és a XVI. cikk (1) bekezdésének abszolút prioritását, kockáztatják gyermekek életét és egészségét.

A nyájimmunitás fikciója, amelyre az alperes és a Kúria hivatkozik, szintén tarthatatlan. A dTap oltás nem indukál nyálkahártya-immunitást, így nem akadályozza meg a pertussis terjedését, ahogy azt a tudományos irodalom is alátámasztja. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint az alapjogok korlátozásához valós közérdek és arányos eszköz szükséges. A nyájimmunitás dogmájára hivatkozva alkalmazott kényszer aránytalan. A Kúria mulasztása, hogy nem vizsgálja felül ezt a rendszert az Alaptörvény fényében, nemcsak jogi, hanem társadalmi tragédia, amely évtizedek óta rombolja a magyar családokat és a gondolkodó emberek bizalmát az igazságszolgáltatásban.

A 39/2007. AB határozat és az arra épülő joggyakorlat alkotmányellenessége abban is megmutatkozik, hogy figyelmen kívül hagyja a szülői autonómiát, amelyet az Alaptörvény XVI. cikk (2) bekezdése véd: „A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.” Ez a norma kiterjed az egészségügyi döntésekre, különösen akkor, ha azok a gyermek életének védelmét szolgálják. Az oltáskötelezettség rendszere megfosztja a szülőket a döntéshozataltól, kényszerítve őket, hogy gyermekeiket potenciálisan halálos beavatkozásoknak vessék alá. A Kúria cinkossága ebben a gyakorlatban nem csupán jogi mulasztás, hanem a magyar családok alapvető jogainak rendszerszintű semmibevétele.

A magyar joggyakorlat évtizedes „következetessége” nem dicsőség, hanem mély szégyen. Az oltáskötelezettség rendszere, amely elismerten halált okozhat, és amely figyelmen kívül hagyja az egyéni egészségügyi kockázatokat, összeegyeztethetetlen az Alaptörvény alapelveivel. A Kúriának történelmi felelőssége van abban, hogy megtörje ezt a dogmatikus gyakorlatot, és a gyermekek élethez való jogát helyezze előtérbe. A Varga és mások kontra Magyarország ügy példája mutatja, hogy évtizedes joggyakorlatok is reformra szorulhatnak, ha alapjogokat sértnek. A börtönkörülmények alkotmányellenessége csak nemzetközi nyomásra került napvilágra, de a gyermekek élethez való jogának sérelme ennél sokkal súlyosabb kérdés. A Kúriának most lehetősége van arra, hogy precedenst teremtsen, és az Alkotmánybírósághoz forduljon egy alkotmányellenes szabályozás és gyakorlat miatt. Minden egyes döntés, amely fenntartja ezt a rendszert, egy újabb tégla abban a falban, amely ártatlan gyermekek holttestével, sérült gyermekekkel és szétesett családokkal van tele, és tovább rombolja a magyar társadalom bizalmát az igazságszolgáltatásban.

A felperes esete nem elszigetelt incidens, hanem egy rendszerszintű probléma tünetei. A Kúria mulasztása, hogy nem vizsgáltatja felül a 39/2007. AB határozat és az arra épülő joggyakorlat alkotmányosságát, nemcsak jogi, hanem morális csőd. Egyetlen gyermek sem áldozható fel egy elavult, tudománytalan és alkotmányellenes rendszer oltárán. A Kúria döntése nemcsak jogi, hanem társadalmi és morális kérdés is lesz: vajon továbbra is cinkos lesz-e egy olyan rendszer fenntartásában, amely ártatlan gyermekek életébe, egészségébe kerül, és szétver családokat, mert a sérült gyermekek családja 90 százalékban szétesik, vagy végre bátorságot mutat, és a gyermekek élethez való jogát helyezi minden más érdek elé? A történelem ítélete könyörtelen lesz, és a Kúria nem bújhat a „következetes bírói gyakorlat” álszent mentsége mögé.