Kína kötéltánca Ukrajnában
Joseph V. Micallef1 elemzése, megjelent az Epoch Timesben 2022. február 24-én
Peking kötéltáncot jár Ukrajnában. Miután kezdetben határozottan támogatta Moszkvát a NATO-bővítéssel szembeni ellenállásában és az Ukrajna elleni invázíójában, megállapítva azt, hogy " Oroszország aggodalmai megalapozottak", mára visszalépett, és visszafogva a támogatását a folyamatban lévő válság diplomáciai úton történő megoldását szorgalmazza.
Ez a politikai lépés vajon érdemi változást jelez a kínai külpolitikában vagy az oroszokkal való kapcsolatában? Nem, ez mindössze azt mutatja, hogy Kínát az orosz szövetségese támogatásában korlátozza az a törekvés, hogy megakadályozza az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval (EU) fenntartott kapcsolatainak további romlását.
Az orosz-kínai kapcsolatok az elmúlt években egyre szorosabbá váltak. A fejlődés részeként a két ország közötti katonai együttműködés jelentősen kibővült, valamint kölcsönösen támogatják egymást azokban a kérdésekben, amelyek a két ország külpolitikájában központi szerepet játszanak.
Vlagyimir Putyin orosz elnök és Hszi Csin-ping kínai vezető a legutóbb a téli olimpia idején találkoztak Pekingben. Ekkor Hszi megismételte, hogy Peking ellenzi a NATO további bővítését. Ez a kérdés Oroszország jelenlegi külpolitikájának egyik központi tézise, és - legalábbis a Kreml szerint - ez az oka a jelenlegi ukrajnai válságnak.
Ugyanezen a csúcstalálkozón Putyin megismételte, hogy Oroszország támogatja Peking "Egy Kína-politikáját", és kijelentette, hogy Tajvan Kína része, és végső soron újra egyesülni fog az anyaországgal.
Oroszország eddig csak homályosan nyilatkozott arról, hogy támogatja-e Kína Tajvannal kapcsolatos nézeteit. A moszkvai támogatás a megerősítése volt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter korábbi nyilatkozatának, amely szerint "Oroszország Tajvant a Kínai Népköztársaság részének tekinti".
A csúcstalálkozó és az azt követő közös nyilatkozat felerősítette Washingtonban és a NATO-ban az orosz-kínai szoros szövetség erősödésével kapcsolatos aggodalmakat.
Ugyanakkor február 16-án az Emmanuel Macron francia elnökkel folytatott telefonbeszélgetés során Hszi hangsúlyozta, hogy Kína támogatja az ukrán válság diplomáciai megoldását, lehetőleg az Ukrajna, Oroszország, Franciaország és Németország közötti négyoldalú Normandia formátumban folytatott tárgyalásokon keresztül.
Három nappal később, február 19-én Vang Ji kínai külügyminiszter a müncheni biztonsági konferencián nyilatkozva ismét hangsúlyozta, hogy Peking támogatja a diplomáciai megoldást, és sürgette, hogy a felek térjenek vissza a 2015-ös Minszk II. megállapodáshoz.
Wang arra is felhasználta az alkalmat, hogy elítélje a NATO keleti terjeszkedését, és retorikusan feltette a kérdést: "Ha a NATO tovább terjeszkedik kelet felé, az vajon elősegíti-e a béke és a stabilitás fenntartását Európában?".
A Washingtonnal való kapcsolatának ápolására irányuló pekingi stratégia középpontjában az a meggyőződés áll, hogy Kínának "el kell rejtenie erőit és ki kell várnia a megfelelő pillanatot". A kínai stratégiai gondolkodás központi eleme a megtévesztés: ez a gondolkodásmód egészen Sun Tzu kínai tábornok és katonai stratéga idejéig nyúlik vissza.
Sun Tzu "A háború művészete" című munkájában azt a híressé vált kijelentést tette, hogy "Az a legnagyobb győzelem, amely nem igényel csatát", és hozzátette, hogy:
"Minden hadviselés a megtévesztésen alapul. Ennélfogva, ha támadásra képes állapotban vagyunk, úgy kell tűnnie, hogy képtelenek vagyunk rá; amikor bevetjük az erőinket, tétlennek kell tűnnünk; amikor közel vagyunk, el kell hitetnünk az ellenséggel, hogy távol járunk".
Kína még mindig nagymértékben függ az amerikai belföldi piachoz való hozzáféréstől exportja tekintetében, és az amerikai beruházási tőkéhez és technológiához való hozzáférésre is támaszkodik.
Peking számára a Washingtonnal való kapcsolatának kezelésében az a kihívás, hogy
úgy folytatja a harcászati képességeinek modernizálását,
hogy közben megtagadja az amerikai haderőktől a periférikus földrajzi területekre - így különösen a Kelet- és Dél-kínai-tengerre - való bejutást
és mindehhez ráadásként egyre magabiztosabb külpolitikát folytat mind közvetlen szomszédaival, mind a világban;
és mindezt úgy kell megtennie, hogy ezzel ne keltsen olyan mértékű amerikai aggodalmat, hogy elveszítse az amerikai piacokhoz, tőkéhez és technológiához való hozzáférést.
Ez egy olyan stratégia, amelyet Peking briliánsan kezelt, miközben az amerikai politikai, pénzügyi és üzleti elit nagy részét sikerült magáévá tennie. Peking világossá tette, hogy a kínai belső piacra való bejutás feltétele, hogy elfogadják, és különösen ne bírálják Kína tekintélyelvű kül- és belpolitikáját. Sajnos ez egy olyan kompromisszum, amelyet az amerikai elitből túlságosan sokan hajlandóak elfogadni - még akkor is, ha ez az elfogadás hosszú távon aláássa Amerika pozícióját a világban.
Az, hogy Peking támogatja az ukrajnai válság diplomáciai megoldását, nem jelent jelentős változást Kína nemzetközi magatartásában. Egyszerűen azt a tényt tükrözi, hogy egy magabiztos Oroszország Peking céljait szolgálja, és Kína érdeke, hogy támogassa Oroszországot mindaddig, amíg ez a támogatás nem vezet az Egyesült Államokkal és az EU-val való kapcsolat jelentős romlásához, illetve nem befolyásolja Peking hozzáférését ezekhez a piacokhoz. E két egymással versengő igény egyensúlyozásával szembesülve Peking - legalábbis egyelőre - továbbra is kötéltáncot fog járni az ukrán válságban.
A cikkben kifejtett nézetek a szerző véleményét tükrözik, és nem biztos, hogy megegyeznek Mihalik Angelika álláspontjával.
Joseph V. Micallef történész, bestseller író, szindikátusi rovatvezető, haditudósító és magántőke-befektető. A Massachusetts Institute of Technology-n szerzett mesterdiplomát, és Fulbright-ösztöndíjas volt az Olasz Nemzetközi Ügyek Intézetében. Számos műsorszolgáltató és médium kommentátora volt, és több könyvet is írt a hadtörténelem és a világpolitika témaköreiben. Legutóbbi könyve, "Leadership in an Opaque Future" (Vezetés egy átláthatatlan jövőben) címmel megjelenés előtt áll. Micallef emellett ismert bor- és tömény-ital kritikus, és egy skót whiskyről szóló bestseller szerzője.
Jelentősebb volt a két vezető által kiadott közös nyilatkozat, amely szerint "a két állam közötti barátságnak nincsenek határai, és nincsenek olyan területei az együttműködésüknek, amelyek a ‘tilos’ zónába esnének."